Mindent te tudsz a legjobban, nem nagyon adod ki a kezed közül a feladatokat. Mindezt úgy, hogy közben szinte sosem vagy elégedett önmagaddal. Idejét sem tudod már, hogy mikor töltöttél el úgy pár napot, hogy egy pillanatig sem kattogott a munkán az agyad. Itt az idő, hogy változtass. 

A közbeszédben gyakran a maximalizmus alatt azt értjük, hogy az illető állandóan a tökéletességre törekszik, és igyekszik magából kihozni a legjobbat. Ha pusztán ennyiről lenne szó, akkor a maximalizmus egy rendkívül jó és hasznos tulajdonság lenne, ám szakpszichológusok sora állítja, hogy a feladatainkhoz való ilyen hozzáállás sokkal több kárral, mint haszonnal jár. Le is vezetjük, hogy miért. 

Honnan ismerhetem fel, hogy maximalista vagyok? 

A maximalista ember rendszerint azt gondolja, hogy egy adott feladatot ő tud a legjobban elvégezni. Mindenki más magánál rosszabbnak, tökéletlenebbnek tart, ezért nem is nagyon szereti még a munkahelyén sem kiadni a feladatokat a keze közül. Mindez pedig egészen szürreális módon azzal párosul, hogy közben sosem tud teljesen elégedett lenni a teljesítményével. Mindig azt érzi, hogy nem sikerült kihozni magából a maximumot, tudott volna még ügyesebb, okosabb, szorgalmasabb, pontosabb lenni. 

A feladatokhoz való ilyetén hozzáállás végső soron azt szüli, hogy az ember agya állandóan a munkáján, célkitűzésein, projektjein kattog, nem képes kikapcsolni. Hétvégén szinte kényszeresen nyúlkál a telefonjához, csekkolja az emailjeit, ha teheti, be is megy a munkába. Szabadságra nem akar elmenni, mert mindig valamint intézni "kell". Néha még hajnalban is arra ébred, hogy mit kellett volna még intéznie, kijavítania. 

Apropó - javítás, a maximalista embernek különleges érzéke van a hibák kiszűrésére. Éppen a tökéletlenségtől való félelem miatt minden apró bökkenőt, mulasztást, tévedést észrevesz, és nem csak a saját dolgaiban. Előszeretettel kritizálja mások munkáját, már-már örül más hibáinak, nagy kritikus, sokszor kapja magát azon, hogy kibeszéli más sorstársait, kollégáit, akár a barátait is. 

A megfelelési kényszer odáig fajul az esetében, hogy hiába kap dicséretet, az egyfajta drogként pillanatok alatt elveszti hatását, és kezdheti a teperést előről. Kiemelten jellemző a maximalistákra a rendszeres panaszkodás, kesergés, mások és önmaguk hibáztatása. Az ördögi spirál megállíthatatlannak tűnik, de érdemes belőle mielőbb kiszállni, míg nem túl késő. 

Miért baj, ha maximalista vagyok? 

Gordon Flett, a Review of general Psychology című folyóiratban közölt terjedelmes tanulmányában részletesen is levezeti, hogy miért hihetetlenül pusztító emberi tulajdonság a maximalizmus. Az érintetteket nem csak a depresszió jellemzi az átlagnál nagyobb mértékben, de jóval gyakoribb a körükben az öngyilkosságra való hajlandóság is. 

A hibázástól való állandó félelem, és az állandó önértékelési zavar komoly lelki gyötrelmeket okozhatnak egy idő után. A tökéletesség végső elérése ugyanis lehetetlen, az ember hiába ér el sikereket, azok nem jelentenek konstans állapotot, így a tökéletlenség még tovább emészti az alanyt. A maximalistákra sokkal inkább jellemzőek a különböző függőségek, az alvászavar, az állandó krónikus kimerültség. 

A fentebb részletezett életvitel az emberi szervezet számára kezelhetetlen mennyiségű stresszt okoz, amiből könnyen következhetnek különféle szívbetegségek és gyomorpanaszok is. Arról már nem is ejtve szót, hogy hosszú távon a maximalizmus drámai módon rombolja az emberi kapcsolatokat, legyen szó kollégákról, barátokról, vagy akár a szeretteikről. Egészen egyszerűen lelkileg és testileg sem kifizetődő a maximalizmus, arról szót sem ejtve, hogy az érintettek szinte észrevétlenül mulasztják el élvezni az életük más sokkal jelentősebb örömeit. 

Mit lehet tenni? 

Nyilván jelentős különbségek vannak a különböző esetek között, de talán minden maximalistának szüksége van arra, hogy valahogyan megváltoztassa a gondolkozásmódját. El kell fogadni azt, hogy az ember tökéletlen. Ők is, mások is. A hibázás önmagában nem rossz dolog, az a rossz, ha a hibákra nem a megfelelő választ adjuk. A cél alapvetően az, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból, nem pedig a tökéletest. Ha így gondolkozunk, másképp értékeljük a saját és mások teljesítményét is. 

Ha a gyakorlatot nézzük, akkor érdemes reális célokat kitűzni magunk elé. Tisztában kell lenni a határainkkal, képességeinkkel, és aszerint gondolkozni a jövőről, az elérhető eredményekről. Nem csak attól lesz értékes egy ember, ha folyamatosan csúcsteljesítményt nyújt. Ettől függetlenül is értékes az ember önmagában. Érdemes megünnepelni még a kisebb sikereket is! Érdemes jutalmazunk magunkat pihenéssel, elválasztani minden héten olyan időszakot, amikor teljesen tudunk kapcsolni (ez a mobilkészülékekre is vonatkozik!). Azt már mondani sem kell, hogy tanulmányok sora bizonyítja, hogy kipihenten, feltöltődve az ember sokkal jobb teljesítményre képes, mint kimerülten, kialvatlanul és stresszesen. 

Nézzünk máshogy az életünkre. Vegyük észre mások értékeit, élvezzük a pillanatokat, éljük meg a jelent, és ne csak a jövőben éljünk. 

Persze vannak a maximalizmusnak olyan szintjei, amikor magunktól nem vagyunk képesek a változtatásra. Ilyenkor jobb szakemberek segítségét kérni. Higgyük el, megéri!